A magyar kultúra és történelem ezer szállal kötődik a kereszténység szakrális italához, a borhoz.
A magyar bornemzet. Avagy bornép, miként Hamvas Béla fogalmaz. Hadd idézzük: „A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, (…) az olaszok, a franciák és a magyarok. (...) A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A bor-országok és a borvidékek mind idillikusak.”
Volt idő, amikor mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében bornagyhatalomnak számítottunk, s megannyi szakmai kérdésben élen jártunk.
A szerémi borok a török megszállásig világhírűek voltak, majd a szerémi borászok északra menekülése után a Tokaj örökölte meg a Szerémség megteremtett presztízsét és dicsőségét. Emellett hiteles források szerint már a XVI. században készítettek Ménesen is aszújellegű, „szerémi-szerű” bort. Nem véletlen, hogy elsősorban az édes borok hoztak Magyarországnak ezidőtájt dicsőséget, egyrészt eltarthatóságuk okán, másrészt az édességnek a cukorfinomítás iparággá válása előtt sokkal nagyobb értéke volt mindenfelé.
Tokaj-Hegyalja települései már 1641-ben megalkották közös rendtartásukat, ami szabályozta a szőlőtermelést és egységes kultúrtájjá emelte e borvidéket, mely 1737-ben világ első zárt borvidéke lett. Ebben az időben készítette el Hegyalja vonatkozásban Bél Mátyás a világ első dűlőklasszifikációját, megelőzve száz évvel a borszakértők Mekkájának számító Burgundiát.
Pápák és királyok sora dicsérte felsőfokú jelzők kíséretében a magyar borokat, legismertebb ilyen megnyilatkozás XIV. Lajosé, aki „a borok királyának és a királyok borának” nevezte a tokajit.
A Monarchia időszakára nézve egzakt adataink is vannak a szőlőtermő területről, az akkori 430.000 holddal, azaz közel 250.000 hektárral és átlagos évi 5 millió hektoliter bortermeléssel Európa harmadik legnagyobb bortermelő országa voltunk.
A filoxéra elleni védekezésben is a világ élvonalához tartoztunk, Teleki Zsigmond nevéhez köthető a nemes európai vesszőknek a gyökértetűvel szemben ellenálló amerikai alanyra oltása, amit ma is alkalmaznak az egész kontinensen.
A rendszerváltás után a szőlőtermő terület aggasztó zsugorodásával párhuzamosan valóságos borreneszánsz indult meg a minőségi szegmensben. S bár akadnak pincészetek melyek lehúzzák redőnyt, egyre több igényes, elhivatott bortermelő lép be a piacra. Tény, hogy tevékenységüket a nemzetközi szinten a szakmának csak egy szűk rétege ismeri, de világversenyeken elért eredményeik és a csúcsgasztronómiában való jelenlétük visszaigazolja teljesítményüket.
Szimbolikus értékű az a tény, hogy az elszakított területek történelmi borvidékeiről is elsősorban a magyar borászok nedűit látjuk viszont a több Michelin csillagos éttermek választékában, lásd elsősorban a natúrboros irányzat képviselőit, például a Szerémségben gazdálkodó Maurer Oszkárt vagy a felvidéki, közelebbről kürti Sütő Zsoltot.
Miként Mészáros Gabriella fogalmaz „A magyar bor története” című írásában, „A Kárpátok ölelésében fekvő Magyarország borvidékei változatosságukban és egyediségükben méltók a versenyre a világ legismertebb termőhelyeivel.”
Hogy is állunk akkor a címben feltett kérdéssel?
A potencialitás megvan.
Legyen szó humán erőforrásról, ahogy ezt ma divatos mondani, magyarán elkötelezett, minőségközpontú borászokról, kiváló terroirról, történelmi hagyományokról vagy kiváló saját szőlőfajtákról.
Szomszédunk Ausztria fenn van a bortérképen, közös erővel sikerült feltápászkodjanak onnan ahová glikolbotrány taszította őket. A feladat ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy a magyar bort nem érte olyan csapás, mint amilyen az említett botrány volt. Csak rajtunk múlik a siker.
Borbély Zsolt Attila